ÁFÁ-t csalunk midahányan? (Jöjjön a mancsöcs!)

A közpénzügyi hatalmi arroganciák történetében a magyar áfa törvény minden bizonnyal külön fejezetet kap majd.

Megjelent a hetivalasz.hu-n 2009.10.11-én.

Annyira, hogy a minap még az adóügyekben amúgy nem különösebben finnyás EU is beszólt a magyar kormánynak amiatt, ami itt áfa ügyben folyik. Momentán az adó visszaigénylésének egyik szabálya ötlött az európai illetékesek figyelmébe (netán személyesen Kovács pártkatona, vegyésztechnikus, külpolitikai- és újabban adószakértő keze lenne a dologban?), hogy tudniillik az olyan költségszámla áfája miért nem igényelhető vissza, amelynek nincs kiegyenlítve a teljes összege. Még mielőtt a „józan paraszti ész” nevében bárki is csodálkozásának adna hangot, hogy ezen aztán ugyan mi a kifogásolni való, ajánlatos megismerni az érem másik oldalát. Az érvényes áfa törvény szerint ugyanis a számla kibocsátója (az avatatlan szemlélő számára elképesztő módon) akkor is köteles az adót megfizetni, a terhet elviselni, ha követelésének összegéből soha egy fillért sem fog beszedni. Ez ugyebár a kettős könyvvitel szabályainak vívmánya volna, ahol a teljesítés nyomán kiállított számla összege, szóljon az akár bevételről, akár ráfordításról, pénzügyi rendezésétől függetlenül beleszámít a vállalkozás eredményébe. Csakhogy, és erről az áfa törvény megalkotói mintha megfeledkezni látszanának, a számviteli szabályok az említett, manapság különlegesnek egyáltalán nem számító nem fizetés miatt bekövetkező veszteség elszámolását mégis megengedik, nem úgy, mint a forgalmi adóról szóló paragrafusok. Persze az igazságtalan, arrogáns, erőből hozott rendelkezések közül egyáltalán nem az EU részéről is kifogásolt az egyetlen a törvényben fellehetők közül. Itt vannak mindjárt az illetékesek által a bevallás gyakoriságától függően, alighanem amolyan hasra ütéses módszerrel megállapított minimum összeghatárok, amelyek elérése nélkül nem hogy a kiutalásról, de még más adótartozások kiegyenlítéséről(!) sem jogosult az adózó az őt különben kétségtelenül megillető summáról rendelkezni. Úgyszintén a forgalmi típusú adók alapelvével homlok egyenest ellenkezőek, abból le nem vezethetők a különféle, önkényesen megállapított levonási tilalmak. Ezek szerint nem szabad leszámítani például - a különben minden bevételük után adót fizető vállalkozásoknak - a motorbenzin és a személygépkocsik árának, az utóbbiakhoz kapcsolódó valamennyi szolgáltatásnak, továbbá a taxiköltség áfa tartalmának egészét, valamint a vállalkozói telefonszámlák adójának harminc százalékát. Hogy mindezekre mi is a szakmai magyarázat, amikor a forgalmi adók az elvek és a művelt világ gyakorlata szerint mindig is csak a végső fogyasztók, és nem pedig a felhasznált anyagok, szolgáltatások révén további, új értéket létrehozók terhei? Nos, a válasz rövid és egyszerű, mert ezek azok a tételek, amelyekkel a legszélesebb körben és a legtöbben csalnak - mármint a törvényalkotók szerint. Szóval, kedves Magyarország, mostantól talán tetszenének létrehozni mondjuk a Magyar Adót Nem Csalók Össznemzeti Csapatát (MANCSÖCS), és kikérni maguknak (magunknak) mindenféle általánosítást, amely révén bőrszín, származás, netán éppen adóügyi státusunk („vállalkozó”) alapján sújt bennünket államunk, hogy végre egyenes derékkal állhassunk adóhivatalnokaink elé (is).