Adórendszer másként

Megjelent: HVG 2006. január 4.

Világos helyzetre, átlátható viszonyokra és pontos számokra van szükség, hogy új, valóban igazságos adórendszer alapjait rakhassuk le. Az évről évre toldozgatott-foldozgatott jelenlegiből ugyanis éppen ezek az összetevők hiányoznak. Pillanatnyilag csak találgatni tudjuk, mekkora részt viselnek a közös teherből a társadalom egyes tagjai, és ugyanígy fogalma sincs senkinek, valójában ki és pontosan mekkorát merít a közös javakat tartalmazó kosárból.

Ahhoz, hogy a deklarált közteherviseléssel kapcsolatban az igazságosságnak akár csak a szándéka felmerülhessen, pontos nyilvántartások pontos számaira van szükség. Ezen, vagyis egy totális információs bázison alapulna az alább vázolt adó-, pontosabban fogalmazva közteher-viselési rendszer, amelynek elfogadásához éppen ezért legelőször is az adatkezelés egészen új, a mostanitól nagyon eltérő rendszerében kellene közmegegyezés. A számítástechnika és a távközlés mai szintjén nem lehetetlen olyan rendszer felállítása, amely képes az állami bevételeket és kiadásokat az egyes adóalanyokra, vagyis a konkrét személyekre lebontva nyilvántartani. Márpedig az egész új adórendszer ezen alapulna, azaz minden magyarországi adóalanynak, csecsemőtől aggastyánig, nyitni kellene egy elektronikus számlát, amelyet azután az államháztartás pénzforgalmi szemléletű nyilvántartásának módjára vezetnének, mégpedig - amennyire az csak lehetséges - a tényleges egyéni adatok alapján. A rendszer bevezetésére kijelölt év január 1-jén nulla óra nulla perckor a számlák nulla egyenleggel aktiválódnának, és bejáratódásukig először minden közös bevétel és kiadás egyenlő arányban elosztva jelenne meg rajtuk. Például - 10 millió adóalanyt feltételezve - ha befut az államkincstárba mondjuk egy 20 millió forintos áfabefizetés, rögtön megjelenne minden számla egyenlegén +2 forint. Ugyanígy lenne a kiadásokkal is, és az egyenleg természetesen negatívba is fordulhatna. Azután fokozatosan lehetne a számlákat egyéniesíteni, először talán éppen az állami pénzjuttatásokat futtatva át rajtuk, vagyis mondjuk a családi pótlék és a nyugdíj kifizetése már megjelenne az érintettek egyéni számláján, a konkrét összeggel megterhelve azt (az elején, az egyszerűség kedvéért, még csak könyvelési tételek feltüntetésére használt számla a későbbiekben mindenképpen alkalmassá válhatna a valódi pénzforgalom lebonyolítására is). Az egyéni tételek megjelenésével megszűnne a számlák egyenlegének egyformasága, hiszen aki például családi pótlékban részesült, annak a kifizetett összeg a személyhez nem köthető, ezért egyenlően felosztott átlagos terhen felül jelenne meg a számláján. Ugyanez történne a bevételi oldalon is, vagyis a konkrét személyhez kapcsolható befizetések, mint például a személyi jövedelemadó vagy a különféle illetékek, a tényleges befizetéseknek megfelelően növelnék - az egyenlően felosztott bevételeken túl - az illető számlájának egyenlegét. A fentiek révén tulajdonképpen még nem történne más, mint az adóalanyok eddig külön-külön vezetett adó-, tb-, illeték- és egyéb számláinak összevonása. A valódi problémát az állami bevételekben 50 százalékot is meghaladó forgalmi típusú közvetett adók, illetve az egyes szolgáltatásokban rejlő állami támogatások nevesítése jelenti, melyek nélkül az egész rendszer valójában semmit sem érne. Erre a feladatra az egyéni, vagy más néven (az emigrálás esetét leszámítva a születéstől a halál pillanatáig fungáló) életszámlához kapcsolódó, a bankkártyákhoz hasonló elektronikus kártya szolgálna. Működéséhez eleve el kellene fogadnunk, hogy a közteherviselés elvét elismerve minden adóalany feladata (lehetőségeihez mérten) arra törekedni, hogy az igazságosság jegyében számlájának egyenlege a nullához közelítsen. Ez persze csak elméleti feltétel, a gyakorlatban mindenkinek az egyenleg folyamatos növelése lesz a célja, mégpedig a - feltételezhetően illő mértékű - jutalom fejében. De erről később. Az imént vázolt érdekeltséget feltételezve a számla a következőképpen működne. Vásárol az adóalany mondjuk egy ezer forint támogatást tartalmazó, ámde 500 forintért árult vonatjegyet, amikor is két eset lehetséges. Vagy kifizeti a teljes árat, az 1500 forintot, vagy odaadja az 500 forint mellé az elektronikus kártyáját, és az ezer forinttal megterhelik az életszámláját. Ez a példa valamennyi állami támogatásra kiterjeszthető, a szolgáltatónak, például a háziorvosnak nem lenne más feladata, mint a tényleges árról kiállítani egy számlát, amelyet azután, megállapodás szerint, részben vagy egészben az életszámla terhére (illetve azon átvezetve) egyenlítenek ki. A számlának ezen az oldalán a csalás kizárható a nyilvánvaló ellenérdekeltség okán: dehogyis fogok én olyan szolgáltatást elismerni, amely nem történt meg, hiszen a díjával az én egyéni számlámat terhelnék meg! Természetesen még ezzel a módszerrel sem osztható fel minden állami kiadás, lásd a rendőrség, a katonaság, az általános államigazgatás költségeit, amelyek azonban elhanyagolhatók a módszer fő elvét illetően: vagyishogy mindenki, legalábbis arányaiban - a szolidaritás elvéről természetesen továbbra sem elfeledkezve -, annyit vegyen ki a közösből, amennyit oda betett! Hasonló a helyzet a bevételi oldalon. Bemegy a kuncsaft az autószerelőhöz, és otthagy mondjuk 80 ezer forint munkadíjat plusz 16 ezer áfát. A kártya bevezetésével a "számlával vagy a nélkül" szófordulat nyugodtan törölhető a szótárból, ugyanis senki sem ellensége saját magának, hogy csak úgy kidobja a leírt esetben éppen a 16 ezres számlaegyenleg-növeléssel járó jutalmat. A 96 ezer forintos számla kifizetésekor a vevő átadja ugyanis az életszámlához tartozó kártyáját, hogy a szolgáltató révén rákerülhessen bevételként a kifizetett áfa összege. A másik oldalon az eladó, a szolgáltató részéről gyengülne a csalásra buzdító indíték. A leírt módon lenne egyébként elszámolható a többi közvetett jellegű adó is, gondolva itt különösen a jövedéki termékek forgalma utáni extra állami bevételekre. A rendszer tehát így működne, és most nézzünk néhány, azonnal felmerülő kérdést. Először az egyszerűbbnek tűnő technikai részletekről. Ahhoz, hogy a kártya valóban használható legyen, minden szolgáltatóhelyen kell majd idővel valamilyen szerkezet, amely a műanyag lappal a számla kezelését végezni tudja. Szerény technikai ismereteim alapján feltételezem, hogy ez a készülék megegyezhetne a jelenlegi bankkártyák elfogadására szolgálóval, hiszen az életszámla is csak egy volna a többi számla közül. Amíg a hálózat teljesen kiépül, a kiadott papíralapú számlák szolgálnának az elszámolás alapjául, amit legelőször bevallás, azután pedig amolyan digitalizáló adóhatósági irodák segítségével lehetne az elektronikus rendszerben rögzíteni. Az elvi kérdések közül a legkézenfekvőbb a totális nyilvántartás problematikája, már ami az anyagiakat illeti. Lehet ez ellen harcolni, de az efféle igyekezet úgyis hiábavaló egy olyan világban, ahol közel 9 millió mobiltelefon tulajdonosáról néhány tízméteres pontossággal tudható, hogy mikor, hol és merre járt. Ami a pénzforgalmat illeti, a fejlődés iránya amúgy is nyilvánvalóan az elektronikus fizetőeszközök irányába mutat. A már emlegetett jutalmazással, vagyis a rendszert valójában működtető ösztönző tényezőkkel is összefüggésben idővel szóba kell kerülnie a jövedelemadók megszüntetésének, méghozzá a forgalmi típusúak rovására, egyebek mellett a jókora ellenőrző apparátus dacára is gyaníthatóan igen nagy arányú adóelkerülések okán. Ehhez megfelelő színtre kell "belőni" a forgalmi típusú adókat, hogy azok összege, kiegészítve az egyéb, feloszthatatlan állami bevételekkel, elérje az államháztartás egyensúlyához szükséges bevétel mértékét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy előbb-utóbb minden jövedelem fogyasztásba torkollik, tehát valamikor alanyává válik egy ilyen adónak, csak az a kérdés, hogy hol, melyik országban. Ezért lehet, hogy a külföldre származtatott jövedelmeknél fennmaradnának bizonyos jövedelmi típusú adók, éppen a viszonosságra alapozva. Kezdetben az is elképzelhető, hogy például megfelelő nagyságú forgalmi adó befizetése esetén csökkenő mértékű jövedelemadó lenne a jutalom. A magánforgalomban elköltött nagyobb összegek megadóztatására - lásd például: ingatlanok - ott volna a már bejáratott és nyilván módosításra szoruló vagyonszerzési illeték. Ez utóbbi kiigazítására - az igazságosság jegyében - csupán egyetlen ötlet: a kivetett illetéknek a vételár akár évtizedekig tartó kiegyenlítésével egy időben, vagyis a jövedelem megszerzésének idejéhez csatolhatóan, azzal arányosan kellene esedékessé válnia. Ami a társasági (vállalkozói típusú) adókat illeti, az ellenőrzési nehézségeken túl az is a megszüntetésük mellett szól, hogy nem vagy alig köthetők az életszámla-tulajdonosokhoz. És következzék a minden bizonnyal legnagyobb vitát kiváltó feladat, annak meghatározása, hogy az életszámla mind pozitívabb egyenlegét miként honorálja a közösség, illetve hogyan kezelje a tartósan negatív szaldójú számlatulajdonosokat. Volt már szó arról, hogy a forgalmi típusú adóbefizetés "túlteljesítését" valamilyen jövedelmi típusú adó visszatérítésével lehetne honorálni. Ám a jövedelemadók erősen feltételezhető megszüntetésével (amit az is indokol, hogy jelenleg ugyanazt a jövedelmet igazságtalanul nemcsak a keletkezésekor, hanem az elköltésekor is megcsapolják) ez a lehetőség már nem áll fenn, más módszert kell keresni, ami lehet áfakulcskedvezmény is. Csupán az ötletadás szintjén (akár holmi továbbgondolásra ösztönző provokációként) álljon itt még néhány lehetőség. Az immár nagyon pontos nyilvántartás alapján a történelemből megismert vagyoni cenzus is felmerülhet, amivel a rejtetten eddig is nyilvánvalóan működő, anyagi erőn alapuló befolyásolóképességeket terelhetnénk nyilvános mederbe. Eszerint, mondjuk, nagyobb szavazati erő jutna annak, aki másoknál jóval többet fizetett be a közösbe (nem mellesleg az államügyek területén is előbb-utóbb érvényre kell jutnia az adóalanyok mainál közvetlenebb beleszólási jogának). Lényeges kérdés: mi legyen az életszámlák egyenlegével a tulajdonos halála után. (Bár előre borítékolható, hogy a várható társadalmi nyomás hatására a negatív egyenlegű számlák a közösségre maradnak.) Ugyancsak idetartozik a családi adózás kérdése, amely a számlák önkéntes összevonatásával könnyedén megvalósítható lenne. De ugyanez lehet érvényes bármilyen más, nem adóelkerülő szándékú, önként vállalt adóközösségre. A legvégére maradt a legnehezebb feladat, a tartósan negatív egyenleget mutató számlák problematikájának megoldása. Ez a kérdés csupán nagyon alapos vizsgálódás eredményeként oldható meg, méghozzá éppen nem az igazságosság, hanem inkább a köznapi értelemben vett becsület talaján állva. A nyilvánvalóan önhibájukon kívül rossz helyzetbe kerültek dolgát külön kezelve, a többieknél - a jelenlegi nyugdíjrendszerhez hasonlóan - valamennyire köszönő viszonyban kellene lenniük a nekik származtatott állami juttatásoknak a befizetéseikkel. Elképzelhető lenne valamiféle társadalmi minimum, amit az élethez való alkotmányos jog alapján minden tagjának biztosítana a közösség, akár ellenszolgáltatás nélkül is. Akinek viszont a közösen meghatározott büntetősávba esne az egyenlege, az például kizárná magát bizonyos közösségi kedvezményekből. A rendszer működését továbbgondolva természetesen felmerül a társadalombiztosítás jó ideje állami feladatként elvállalt, ámde igencsak válságos állapotban lévő működtetése. Talán éppen a hatóságok sziszifuszi küzdelme ellenére is virágzó feketemunka létezése lehetne a legfőbb érv a reform mellett. Mi lenne, ha eltörölnénk az eddig a munkáltatót és a munkavállalót egyaránt terhelő, ezért őket szoros érdekközösségbe terelő társadalombiztosítási járulékokat? Ha az szja bevezetése miatti 1988-as bruttósításhoz hasonlóan az eddigi tébé-járulékokkal felnövelt fizetések, egyéb juttatások ellentételeként az állam ezeket a járandóságait is a forgalmi típusú bevételei között szedné be a már fentebb leírt, tehát személyekhez köthető módon? Lehet, hogy mégis létezhetne valóban igazságos nyugdíjrendszer? Hátravan még az adórendszer makroökonómiai eszközként való kezelése, amelyről azt hiszem, hogy továbbra sem szűnne meg, csupán a befolyásolás formái változnának, különösen az általam nagyon remélt jövedelemadó-eltörlést követően. Mindenesetre a dolog lényege a részletekben rejlik, amelyek vizsgálata, megtervezése azután már a makroökonómia mindennapjaiban valóban járatos szakemberek feladata lenne, természetesen csak megfelelő politikai akarat esetén.