Demokrácia

Mayer Amschel Rothschild (1828): "Engedjétek át nekem egy nemzet pénzét, és nem érdekel, ki írja a törvényeket."

Megjelent: 2012. június 17-én sehol.

„A demokrácia lényege, hogy a közösség minden választójoggal rendelkező tagja részt vehet a közügyek eldöntésében, vagyis az önkormányzásban az adott térségben. A döntéshozatal módja lehet közvetlen és közvetett. Az érvényes döntést a többségi szavazatokkal, vagy közös megegyezéssel hozzák az alapszabály (alkotmány, statútum, charta, szokásjog) szerint. Az alapszabályban szintén meghatározzák a hatalommegosztást, vagyis a különböző szintű döntéshozók hatáskörét és a hatalmi ágak szétválasztását. A döntés joga lehet központosított, részben lebontott, vagy alulról felépülő. A hatalmi ágak szétválasztása a demokratikus hatalomgyakorlás és berendezkedés egyik fontos biztosítéka.” - Szól a Wikipédia alaposnak tűnő meghatározása, http://hu.wikipedia.org/wiki/Demokr%C3%A1cia  ám abban a demokratikus államrend mostani viszonyainkra érvényes legfőbb jellemzője mégis valahogy elsikkadni látszik.

A régebbi és az újabban keletkezett hatalmi ágak egymástól való függetlenítésének valódi fontossága tudniillik. A már Arisztotelész és Ciceró által is emlegetett klasszikus hármas, a törvényhozói, végrehajtói, bírói hatalmi ágak ugyanis a nyugati világ minden ellenkező irányú igyekezete ellenére mostanra egymáshoz szervesülni látszanak, mégpedig a „minden hatalom a voksoló népé” demokratikus alapelv révén.

Miután ugyanis mindhárom klasszikus hatalmi ág forrása valamilyen voksolás, vagyis az adott helyen és időben megnyilvánuló, többségben levő közakarat, ezért annak végeredménye sem lehet egymástól nagyon különböző. Jóllehet, a nagyon eltérő időpontokban kiírt szavazások erős valószínűséggel kiküszöbölnék az ilyesmit, gyakorlati tapasztalat, hogy az alapvetően ellentétes nézeteket valló csoportok (pártok) demokratikus elvek ide, avagy oda, képtelenek a köz érdekében vitt gyümölcsöző együttműködésre. Jobb, praktikusabb ezért a választók szempontjából is a lehető legegyszínűbb hatalom, hogy majd megbízásának múltával annak eredményét is legyen kivel elszámolni.

Ettől függetlenül a valódi hatalmi ágak szétválasztása szerintünk is a demokrácia alapkövetelménye, ahol azonban a hangsúly a valódin van. Az ókori hármas hatalmi rendet mára több újabb tényezővel mondják kiegészülni, közéjük sorolva az alkotmánybíráskodást, az ombudsmani intézményeket éppúgy, miként a negyedik hatalmi ágnak is mondott médiát. Csak éppen a legfontosabbról, a legerősebb, és a fejszövegben idézett XIX. századi megállapítás szerint egyáltalán nem új keletű hatalomról, a pénz, a mamutvagyonok hatalmáról látszunk valahogy megfeledkezni. Mert az talán tapasztalati úton, külön bizonyítás nélkül is bárki által belátható, hogy a földi lét legnagyobb, ilyen és amolyan rendszerekben egyaránt érvényesülő hatalmát az a pénz jelenti, amelynek megszerzéséről pedig minden elmondható, csak az nem, hogy demokratikus.

A három klasszikus hatalmi ág napjainkra törvényszerűnek látszó összefonódása helyett figyelmünket ezért sokkal inkább a demokratikus rendeket veszélyeztető óriásvagyonok tulajdonosaira volna szükséges irányítanunk, az ilyen befolyások kiszűrését biztosító megfelelő szabályok megalkotásával. Mi magunk, ad absurdum, valamiféle negatív vagyoni cenzus bevezetésének gondolatától sem idegenkednénk, mondjuk bizonyos nagyságrend feletti birtoklása esetén akár a közügyektől való eltiltást írva elő. És itt nem csak Rockefeller híres mondására - a második milliót már becsületesen is meg lehet keresni – gondolnánk okként.