Egy százalék

Nem itt tartana az ország, ha a nemzetközi üzleti életben is érvényesíthetnénk adótrükközőink kreativitását. Mondjuk az egyszázalék gyűjtők némelyikénél mostanság megnyilvánulót.

Megjelent: Heti Válasz Online, 2012. április 29.

Az egyszázalékos rendszer egyszerre adófilozófiai nonszensz és kabarétréfa tárgya is ugyanakkor. Méghozzá teljes joggal. Talán emlékeznek még a neves poéngyáros kijelentésére, miszerint ő az APEH-nak ajánlja fel az adója egy százalékát, de annál aztán egy fillérrel sem többet.

És bár viccnek sem rossz a gondolat, a rendszer filozófiájából minden különösebb nehézség nélkül levezethető volna akár még egy ilyen változat is. Elvégre mit keresnek közvetlenül odajuttatva magánzsebekben az adóforintok? Hiszen amióta világ a világ, az adó a központi hatalom kiadásait szolgálja, nevezzék annak birtokosát bár fáraónak, cárnak, királynak, avagy éppen demokratikus renden alapuló államnak. Az akár erőszakkal is beszedhető pénz, az adó legfőbb lényege ugyanis, hogy forrásától, annak szándékától, vagyis az adózó személyétől, akaratától élesen elkülönítve kerül felhasználásra, mégpedig egy régen és jól kipróbált rend szerint.

Erre jött ez az egyszázalékos rendszer, amely bevezetésénél csak találgathatjuk a valódi jogalkotói motivációt. Az állam nyíltan beismeri, hogy pénzosztási rendszere tökéletlen, ezért ad pénzügyeibe közvetlen beleszólást polgárainak? Ha, miként az nagyon is valószínűnek látszik, tényleg ez rejtezik a háttérben, akkor meg miért csak ennyit? Komolyan meri állítani bármely illetékes, hogy államunk pénzosztó rendszere márpedig 99 százalékos pontossággal működik? Ugyan kérem, na de akkor meg mire való ez az egész? Főleg így, hogy már az első pillanattól, mindenki által pontosan tudható - ha az illetékes hatóságok tehetetlenkedése folytán nehezen is bizonyítható - módon a rendszer fölének javát a megannyi jószívű, ámde felettébb jámbor polgár szándékainak célpontjai helyett inkább az ügyes, közpénzek begyűjtésére szakosodott szélhámosok gyűjtik be.

Társadalmi szinten elenyésző összegről, a Heti Válasz csütörtöki cikke szerint 2011-ben kilenc milliárd forintról van szó, amelynek azonban a töredéke is hatalmas pénz, túlságosan is könnyű kereset az emberek jó lelkével, együttérző, segítő szándékával visszaélők zsebébe juttatva.

A dicséretesen önszerveződő polgárság körében is elhintve ugyanakkor a gyanakvás, a bizalmatlanság magvait egy olyan országban, ahol a közhatalom iránti bizalom már amúgy is alapjaiban rendült meg soraikban.

Ha, miként azt a jelek mutatják, az állam képtelen hitelesen felügyelni e rendszert, akkor igenis vegye vissza a maga dolgát és ossza csak ő ezeket a pénzeket is a pontosan ilyen célra kitalált, rendelkezésére álló eszközök segítségével. Még hogy egy demokratikus berendezkedésű állam nem volna képes a rákos kisgyerekek gyógyítására magánmancsok közbeiktatása nélkül, ez ugye csak vicc akarna lenni?

Jótékony célokra pedig ott volna ugyebár az egykulcsos adó nyomán a lakosságnál, ráadásul sejthetően annak tehetősebb részénél kint hagyott 500 milliárd forint, osztogasson csak abból minden öntudatos és jószívű polgár.

Addig is, amíg az illetékesek valamely helyes döntésre jutnak, átmeneti szabályként, sokunk nevében kérem, hogy szabadítsanak meg bennünket a kopasz kisfiús, elgázolt kutyakölykös, avagy éppen koporsós reklámok sokkoló élményétől. A felajánlott pénzeket pedig méregdrága reklámok helyett fordítsák - legalább a reményeink szerint - az eredeti célokra. Ehhez viszont a legsürgősebben korlátozni, minimalizálni kellene az ilyen típusú hirdetéseket, akár betűszám, akár méret, akár megjelenésük mennyisége tekintetében. Miként volt az egykoron, jól működő módon, példának okáért a magándoktorok hirdetőtábláinak esetében is.