Legyen úgy, mint régen volt?

Egy kormány számára nincs lejjebb, mint amikor kiszorítja/kiügyetlenkedi a politikát az utcára. Ettől persze a tüntetőknek még nem lesz feltétlenül igazuk, sőt!

Súlyos hibát vétett a kormányzat, amikor a felsőoktatás ügyében az utcára kényszerítette népét. Azt a népet, amely hál’ Istennek (?) amúgy sokkal nehezebben vehető rá ilyesmire, mint például a dél-európai országok lakosai. Az utca népe, az utcai politizálás ugyanis csakis és kizárólag a romboláshoz ért, egyedül arra alkalmas. Megdönteni akár egy egész rendszert is, buktatni kormányt, alkalmatlan politikust. Hogy majd utána jöjjön, aminek jönnie kell, de hogy pontosan mi is, abba már az utcának nincs, és soha nem is volt beleszólása. A tételt igazoló, akárcsak hazai példák is hosszan volnának sorolhatók, ezért könnyen belátható, ha az utca veszi át a parlamenti politizálás szerepét, az óriási a kockázattal járhat a demokratikus rendre. És ezt, az egészet kirobbantó intézkedéseket hozó kormányzatnak éppúgy illik felmérnie, miként e tűzet a maga érdekében erősen szítani igyekvő politikai ellenfeleinek.

Hogy az utca mennyire alkalmatlan politikai-társadalmi kérdésekben cizellált döntésekre jutni, ahhoz elég csak a HÖOK ötpontos követeléseit alaposabban elolvasni:"Követeljük a köz- és felsőoktatás átfogó reformját! A keretszámokat állítsák vissza legalább a 2011-es szintre! Állítsák le a forráskivonást, kompenzálják az elvonásokat! Töröljék el a hallgatói szerződést! Ne korlátozzák az egyetemi autonómiát!"Na, most akkor valójában mi is kellene? Átfogó oktatási reform, avagy a konkrét, súlyos pénzeket igénylő követelések azonnali teljesítése, vagyis hogy, miként az érzelmes nóta mondja, „legyen minden úgy, mint régen volt”?

A súlyos koherencia zavarról tanúskodó követeléssorról folytatandó tárgyalás nyilvánvalóan nem vezethet sehová, nem véletlen tán, hogy kitalálói maguk húzták, halasztották a róluk folytatott érdemi párbeszédet. Pedig valóban van miről tárgyalniuk a feleknek, közöttük is legfőképpen az akárminek is nevezett, a diákságot végül az utcára vitt, és így a kormányzatot meghátrálásra kényszerítő hallgatói hozzájárulásról. A mostani helyzetben, amikor családok tízezrei égették meg magukat a könnyelműen felvett hitelekkel, tökéletesen érthető az érintettek félelme a diákhitellel járó adósságtól. De éppen ugyanígy a másik oldal érve is helytálló, miszerint ahogy ingyen vacsora, úgy bizony ingyen felsőoktatás sincs, valakinek azért is fizetnie kell, csak az a kérdés, hogy kinek? Megoldást pedig nyilvánvalóan kell találni, és szerintünk jó helyen kapizsgált a tárgyban a kormányzat is, amikor a terheket a diplomásokat foglalkoztatók, vagyis a tudásukból közvetlenül hasznot húzók felé terelte volna. Csak éppen a közfelháborodást keltő diákhitel helyett magunk az oktatás költségeinek közvetlen átruházását javasolnánk, ahogyan már korábban is, http://hetivalasz.hu/jegyzet/felsooktatas-mi-mennyi-45130/ az ilyen végzettségűeket foglalkoztatókra. Fedezze ezért a felsőoktatás költségeit a kormányzat egy a diplomások bruttó jövedelmére kivetett adóból, méghozzá az esetleges túlképzés, diplomás munkanélküliség elkerülése érdekében szigorúan limitálva ugyanakkor a felvételi keretszámokat. A túladóztatás elkerülése végett az újabb sarcot társasági adókedvezménnyel enyhítve, elvégre csak érnek annyit az ország jövőjét garantáló diplomások, mint mondjuk valamely látvány-csapatsportra fordított ugyanilyen summa!

Budapest, 2012. december 15.