Mind egy szálig hazudtak a magyar adózók?

A tavaly veszteséget jelentő cégeknek, egyéni vállalkozóknak csupán 1,6 illetve 0,7%-a vallott be valós adatokat, a többiek (98,4 illetve 99,3%!) egy szálig, mind hazudtak, és azt be is ismerték?

Megjelent: Heti Válasz Online, 2010.09.26.

A felületes, valamely nálunknál fejlettebbnek mutatkozó demokráciából, mondjuk - Fábry Sándor után szabadon - a Burkina Fasoból, avagy az annak környékéről idepottyant szemlélő teljes joggal jut a fenti megállapításra, ha beletekint az APEH tavalyi statisztikájába.

Abban ugyanis az áll, hogy a veszteséget, illetve a néhány korrekciós tétellel módosított, az összbevétel két százalékát kitevő, úgynevezett jövedelem-minimumnál kevesebbet bevalló vállalkozóknak csupán a fenti, elenyészően minimális hányada vállalta szavai (betűi, számai) súlyát, vagyis, hogy az általa leírtak igazak, ezért azok alapján fog majd ő jövedelemadót (nem) fizetni.

Nem tudom, tetszenek-e a dolgot érteni? A történet a házsártos, pénzéhes, és persze: élelmedett asszonyság férjének esetéhez hasonló, akitől, amikor egy újabb, drága bunda árát követeli magának jogos jussként élete párja, ő azzal riposztoz, hogy neki ugyan egy fillérje sincs, de igazán. Aztán, a vita hevében, pró és kontra érvek elhangzása nyomán, ha nem is a bundára, de egy egyáltalán nem olcsó kosztümre végül valahogy mégis kerül keret.

Ilyen ugyanis szerintem a világon még egy nincs, hogy tudniillik állam és az ő népe, a vezetőinek szakmai életrajzát ráadásként mostanság titkosító adóhivatal, és az ő drágalátos, ám nem kicsit, hanem nagyon is hazudós ügyfelei a legtökéletesebb összhangban forrjanak szövetségbe a legnyilvánvalóbb törvénysértés elkövetésére.

Itt ugyanis, ha valaki még mindig nem értené, arról van szó, hogy az adózó, aki törvényileg van megfenyegetve, hogy amennyiben számvitelileg pontosan dokumentált vesztesége ide, erről részletesen, büntetőjogi felelőssége tudatában kitöltött jövedelemadó bevallása oda, de mégsem fizeti be közteherként bevételének egy bizonyos hányadát, akkor igazán megnézheti magát, mert őt úgy le fogják ellenőrizni... Ezért aztán a szerencsétlenje inkább szó nélkül fizet.

Mindebből a korábban emlegetett fejlettebb demokráciák rendjéhez szokott személy ugyanis minimum az alábbi kétféle, formál logikailag teljesen tiszta következtetésre juthatna.

Egy. E kis hazában az adóhivatali ellenőrzés jellegében a viccbéli esetet mintázná, amikor is a vadászok előbb lőnek, és csak aztán számolnak, hogy ama hibás génállományú medveállomány hím egyedei közül a három golyóval rendelkezőket kiselejtezzék, azaz esélye sincs az államilag megzsarolt adózónak a korrekt vizsgálatra, ezért inkább fizet.

Kettő. Minálunk ilyen, nemzetközi mércével mérve nagyon is olcsón bevásárolhatja magát bárki az „adóellenőrzésből felmentett kivételezettek" körébe, a kiteljesített hatókörű demokráciának, rendszerváltásunknak hála.

A harmadik következtetés már a jegyzetíróé, aki szerint egykulcsos, ám de családi jellegű adórendszer ide, avagy egy még a mainál is bonyolultabb, szociális-gazdaságpolitikai indíttatású kedvezményekkel teletűzdelt, ezért igazságosnak mondott adórendszer oda, amíg adózó polgár és adószedő állam szavának teljes hitelét vissza nem szerzi, reményünk sincs a boldogabb, közös jövőre!