Nyugdíj-rendszerváltást!

Legyen a nyugdíj végre valóban a megnyugvás díja; ez nagyjából olyan igény, mint a krumplilevestől elvárni, hogy krumplileves legyen.

Megjelent: Heti Válasz Online. 2012. július 22.

Ha az ősi, több generációt magába foglaló – és eltartó – nagycsaládi rendszer szétbomlása nyomán létezik a földi létet, az emberi társadalmat valóban katasztrofális konfliktussal fenyegető jelenség, akkor a nyugdíj, a nyugdíjasok problematikája biztosan az. Mérete, jelentősége a globális felmelegedéshez, a széndioxid-kibocsátás növekedéséhez fogható – még ha e kettő összefüggését néha vitatják is.

Azon viszont egyáltalán nincs vita, hogy a világ társadalmai az egyre növekvő átlagéletkor, és az ezzel ellentétes tendenciákat mutató természetes népszaporulat nyomán egy eddig még sohasem volt, egészen újfajta társadalmi konfliktus felé rohannak.

Kétmilliónál több nyugdíjas nyújtja a markát járandóságaiért a nagyjából kétszer akkora számú aktív kereső felé, kéri, vagy inkább csak kérné vissza a magáét, a közös kasszába élete során berakott összeget, plusz annak tisztes hozamait. Holott mindenki által pontosan tudható, hogy ama pénzt az ilyen-olyan politikai-ideológiai megfontolásokból magát mindenhatóvá kinövő állam ahelyett, hogy valamely zsákban, dunnában, no pláne trezorban tartotta volna, azon rögvest, amint beszedte, el is költötte aktuális anyagi gondjait enyhítendő. És amit kicsiben sikkasztásnak, hűtlen kezelésnek mond a büntetőjog, annak neve társadalmi méretekben elkövetve felosztó-kirovó nyugdíjrendszer lett. Utóbbi lényege hétköznapi nyelvre lefordítva: teljesen mindegy, hogy te mekkora értéket tettél a közösbe, amikor sorra kerülsz, annyit kapsz – mert csak annyit kaphatsz – amennyi az adott időpontban az állami kasszában e célra éppen van. A rendkívül bonyolult, már-már parasztvakító nyugdíjszámítási rendszer meg csak arra jó, hogy a sorstársaiddal való osztozásnak nevet adjon, közöttetek a viszályt robbanásfok alatti szintre szorítsa.

Miután az állam a magánpénztár-hiénáktól a koncot elvéve a teljes felelősséget is magára testálta, a járulékot is adónak átkeresztelve, éppen ideje lenne a rendszert alapjaitól átvizsgálni, öröklött bajait kiiktatva azt újra strukturálni. Közben nem felejtve, hogy az érintettek nagy száma miatt politikailag mennyire ingoványos ez a terület, az óvatos állami lépkedés szándéka ezért természetesen általunk is elismert módon, mindenképpen jogos és indokolt.

Legelőször szakítani kellene az illúzióval, miszerint a nyugdíjrendszer valamiféle, állami kezelésben lévő – ráadásul mindenféle kockázattól mentesített – befektetési rendszer, ahol a befizetett summákkal, azok hozamával majd pontos elszámolás következik. Nem, hiszen bevallva, bevallatlanul már régen másról szól a dolog, és az állam hosszú ideje éppen annyit oszt nyugdíjként az aktuális reálértéken, amennyit a bármely néven (járulék, áfa és egyéb adók címén) beszedett és belőlük e célra szán. Az általunk már régen szorgalmazott módon, újabban a jövedelemi- és vagyoni típusú adók helyett a – fogyasztása során kivétel nélkül mindenki által lerótt – forgalmiakra alapozódó állami bevételekből egy bizonyos, állampolgári jogon járó, lehetőleg a megélhetési minimumra elegendő alapnyugdíj bevezetése volna a javaslatunk, természetesen megfelelő időt biztosítva az átmenetre.

Aki pedig ennél többre, nagyobb biztonságra vágyik, annak ott lennének a valóban önkéntes, piaci alapon működő rendszerek.