Egykul(a)csos adórendszer

Mottó: igazságos adórendszer márpedig nincsen.

Megjelent: Heti Válasz, 2011. június 19.

Nem is lehet, amíg csak nem készül minden ember ugyanarra a kaptafára, azonos erővel, tudással, mi több, munkaszeretettel, szorgalommal felvértezve, hogy majd életkilátása, induló kapcsolati- és pénztőkéje is pontosan megfeleljen a többiekének.

Amíg ezen állapot (feltehetőleg sohanapján) be nem következik, a populizmus csimborasszója minden, valamiféle igazságos adórendszerről szóló ígéret, akárki meglássa.

- Hiszen ugyan miféle igazság volna az, hogy az elesett és gyenge is ugyanolyan hányadot tegyen a maga kis keresményéből a közösbe, mint a szerencsés adottságokkal, körülményekkel megáldott nagypénzű? - Szól a magukat újabban szociálisan érzékenynek nevező kollektivisták (alias kommunisták) vádja a világ országainak közel egytizedét követően nálunk is bevezetett egykulcsos személyi jövedelemadó (szja) ellen.

Mire a másik oldal logikailag úgyszintén nehezen kikezdhető riposztja így felel: - Ideje volna túllépni végre az „azt a lovat ütik, amelyik húz" típusú igazságtalan gyakorlaton, s észbe fogadni, hogy a sávos adózás helye a történelemben eredeti kiötlője, Marx Károly egyéb, mára bizonyítottan félresikerült találmányaival azonos zsákutcában leend.

Talán, ha inkább az adózás eredeti, legfőbb, közpénz begyűjtő funkciójára koncentrálnánk jobban, annak kétségtelenül lehetséges, ám mégis csak másodlagos szerepű szociális hatásán túl, tesszük hozzá mindehhez már jómagunk. Hogy majd ha felnőttünk a világ megfelelően gazdag, fejlettebb részének szintjéhez, lehetünk tán mi is könnyűkézzel adakozók akár még egy sávosan progresszív személyi jövedelemadó rendszer bevezetése révén is.

Míg pedig eme kánaáni állapot el nem érkezik, hangzatos moralizálás helyett inkább az egykulcsos szja-nak a feljövőben levő országokban sikerrel kipróbált adótechnikai előnyeire kéne jobban figyelmeznünk.

Mint például a kedvezmények kategorikus eltörlésével ama szőnyeg kihúzása az állammal örökösen birkózó, s nem feltétlenül a legüdvösebb célokért ügyködő lobbisták lába alól.

De említhetnénk a minden adózó egységesen szóló (persze a mentességen túli) vágyának teljesülését, az átláthatóságot, az egyszerűséget, amely ráadásként mindehhez még a másik oldal, az ellenőrzés dolgát is könnyíti.

És ott van persze a gazdaság kifehérítését szolgáló, mindenek előtt való szerepe, hiszen közhely, hogy a tömeges, széles körben szokásba vett jövedelemeltitkolás inkább az alacsony, mintsem a magasabb keresetűek, a csúcsmenedzserek világára jellemző. Gondolva itt arra, hogy a progresszivitás megszüntetése, a mérséklés a házilagos kockázatelemzések nyomán tán kimozdítja alsó holtpontjáról a tömeges feketefoglalkoztatás ügyét éppen úgy, mint a cégeikből osztalékot eddig csudamód soha ki nem vevő - tán fényevő? - vállalkozók adótani döntéseit.

Az „aki sokat markol, az keveset fog" elve az adózás világára különösen érvényesnek látszik, ha a nagy reform, az 1988 óta eltelt időszak eseményeit nézzük. Ezért is fűzünk nagyobb reményt a mostani kormányzatnak a köz szükséges bevételeire koncentráló adópolitikájához, szemben az előbbieknek a fentiek szerint is két-, sőt, többkul(a)csos típusúnak bizonyuló próbálkozásaival.